5 tévhit az improvizációról

Összeszedtünk neked öt tévhitet az improvizációval kapcsolatban, amelyekről eddig nem is tudtál.

Csak színészek tudnak

Az első és talán legfontosabb, hogy nem csak és kizárólag színészek tudnak improvizálni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a való életben is folyamatosan olyan helyzetekkel találkozunk, amelyek számunkra ismeretlenek. Az adott pillanatban könnyedén vagy éppen nehezebben, de döntéseket kell hoznunk, válaszokat kell adnunk. Ez önmagában az improvizáció alapja, vagyis egy spontán reakció a külvilágra. Ha ezt egy példán keresztül kellene bemutatni, akkor az egy randevú szituáció lenne, ahol hiába készültél fel minden lehetőségre különböző szövegekkel, bizony előfordul, hogy kapsz olyan kérdést, ami téged is meglep, de azonnal tudsz rá válaszolni.

A színészeknél a színpadon is szerencsés, ha maga a szituáció nem feltétlenül érdekes, hiszen attól lesz életszerű, hogy a benne szereplők megtöltik a jelenetet hétköznapi emberi viselkedéssel.

Mondj mindenre igent

Való igaz, hogy kezdő improvizációs tréningeken érdemesebb mindenre igent mondani, mert ez segíti az együttműködést, és megerősíti a közös kreativitást. Részben azért szokták javasolni, mert kezdőként általában a félelmeink miatt mondunk a színpadon nemet, és elsőkörben improvizációs tréningeken azon szoktunk dolgozni, hogy miként tudjuk a szorongást, és a félelmeinket csökkenteni mások előtt.

Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a „mondj mindenre igent” egy bizonyos ponton túl nem állja meg a helyét. Igenis előfordul, hogy a történetvezetés vagy a helyzet szempontjából indokolt, ha egy improvizatőr nemet mond. Teheti mindezt annak tudatában, hogy valójában ezzel segíti leginkább a partnert, a jelenetet és a történetet. Ilyen értelemben – noha az improvizatőr nemet mond – ez a narratíva szempontjából egy igen.

Mindenképpen vicces

Talán az egyik legnagyobb tévhit, hogy az improvizáció mindenképpen vicces kell hogy legyen. Nem, nem kell. Amit viszont érdemes megfontolni, hogy a játszók hozzáállása kíváncsiskodó legyen, vagyis akarják közösen felfedezni, hogy miről szól a jelenet, miért vannak ők most együtt, és hogyan tudják egymást támogatni abban, hogy ez a felfedezés minél könnyedebb legyen. Ilyen értelemben mindegy, hogy tragédiát nézünk vagy komédiát, mert nézőként szurkolunk a játszóknak, hogy meg tudják egymást lepni, és azért szorítunk, hogy a történet kerek legyen.

Félreértés ne essék, nem azt mondjuk, hogy egy improvizált jelenetnek nem lehet jó humora vagy hogy a néző ne nevethetné könnyesre a szemeit egy-egy jelenet közben, hanem csak azt, hogy a törekvés kevésbé szóljon arról, hogy most vicceset csináljunk, mint inkább arról, hogy igazat.

Játék az egész

Bár ilyen egyszerű lenne! Való igaz, hogy az improvizatőrök rengeteg játékossággal és játékkal töltik meg mind a tréningeket, mind az előadásokat és a jeleneteket. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a játékon túl vannak még olyan készségek, amelyek előnyösek az improvizáció kapcsán. Ilyen például az őszinteség, ami nem feltétlenül játékos, de ugyanúgy lehet jelen idejű, meglepő és izgalmas. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvenc példánk, amikor egyik laboros tagunk, Jávorfi Tamás (akiről tudni kell, hogy foglalkozása szerint orvos), úgy nyerte meg a Maestro előadásunkat, hogy az egyik jelenetében felidézte azt a pillanatot, amikor egy páciensnek elmondja a súlyos diagnózist. A jelenet nem volt vicces, nem volt játékos, viszont pontos, őszinte és nagyon is valódi volt.

Természetesen itt sem azt mondjuk, hogy a játékosság nem tesz jót egy improvizációs jelenetnek, kizárólag csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy nem ez az egyetlen út.

Tehetség kérdése

Egy picit fentebb már érintettük ezt a témát, viszont azt gondoljuk, hogy még mindig van egy olyan tévhit a fejekben, hogy tehetségesnek kell lenni egy adott dologhoz. Most legyen ez improvizáció, főzés, sport vagy bármi egyéb. Inkább abban hiszünk, hogy ha szeretnék megtanulni egy új készséget, vagy csak szeretnénk ügyesebbek lenni adott területen, akkor inkább fókuszáljunk arra, hogy következetesen fejlesszük magunkat az adott területen, mert ez előbb utóbb látványos eredményeket hoz, mintsem arra, hogy mennyire vagyok tehetséges az adott dologban. Előfordulhat, hogy bizonyos tevékenységeknél több időt és energiát kell fordítani arra, hogy elérjünk egy bizonyos szintet, mint másoknak. De az biztos, hogy egy tehetséges ember folyamatos gyakorlás nélkül meg fog ragadni egy adott szinten. Hosszútávon nincs más út, mint gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ha ez sikerül, akkor úgy nézhetünk ki, mint aki tehetséges az adott területen.