„Az első 5000 hiba”

– gondolatok egy Erasmus+ projekt után

Hibázz örömmel

Sokszor eszembe jut, hogy ne keressek tökéletes megoldásokat – sajnos legtöbbször csak az után, hogy hosszú órákat pazaroltam el valamire, amit minden szempontból makulátlannak szerettem volna látni. Látszólag könnyű feladat csak úgy belekezdeni valamibe, és aztán szépen lassan a kezdeti hibák és tévedések mentén fejleszteni az elképzelést, de a tapasztalat egy teljesen más képet mutat.

Az önfeledt hibázás egy ritka készség, aminek az elsajátításához rengeteg figyelem és türelem szükséges. Figyelem saját magunkra – hogy pontosan megértsük, mi is történt az adott pillanatban – és türelem saját magunkkal szemben – nem kizárt, hogy újra el fogjuk követni.

Ezzel egy időben viszont nagyon fontos az is, hogy megfelelő környezetben szembesüljünk a hibával. Egy nagyobb téttel járó helyzetben sokkal kellemetlenebb hibázni, érdemes emiatt olyan szituációt választani, ahol tét nélkül, teljesen önfeledten vizsgálhatjuk meg az apró figyelmetlenségeket. Az utóbbira remek példa az improvizáció, és az improvizatív jellegű játékok nyújtotta lehetőség.

Hiba, félelem, improvizáció

Érdemes megfigyelni, mennyire eltérő módon reagálnak az emberek az improvizáció szó hallatán – zavarba ejtően pontos képet festhet arról, hogy ki mennyire ódzkodik a hibázástól. Sokan azt hiszik, hogy képtelenek rá, színpadi környezetben pedig egyenesen kizárt, hogy valaha bármilyen formában kipróbálják. Megint mások érdeklődéssel figyelik az ehhez köthető technikákat, és akad egy aprócska csoport, akit felvillanyoz ez a lehetőség.

Bizonyos szempontból életünk döntő része improvizáció, így helyénvaló lehet a kérdés, miért nem érzi magát mindenki kényelmesen akkor, ha ez néhány – esetenként színházi – technika alkalmazásával jár? Miért nem tartozik mindenki azok közé az emberek közé, akik izgalommal tekintenek az ilyesféle lehetőségek elé?

Különösebb gondolkodás nélkül válaszolhatnánk, hogy azért, mert ezek az emberek félősek. Ez egy végtelenül kényelmes válasz, és nem is foglalkozik azzal, hogy ugyanezek az emberek miért érzik jól magukat egy átlagos beszélgetés során a barátaikkal vagy miért képesek nap mint nap sikeresen teljesíteni a munkahelyükön. Itt persze megint csak adja magát a felelet, hogy betanult minták alapján teszik mindezt, de ha belegondolunk, egyik nap sem pontosan ugyanolyan mint a másik, ezáltal mindig olyan újabb és újabb dolgokra kell reagálniuk, amit nem láthatnak előre.

A kérdés tehát továbbra is adott. Mi az, ami visszatartja ezeket az embereket attól, hogy önfeledten hibázzanak? A ’First 5000 mistakes’, azaz az ’Első 5000 hiba’ nevezetű Erasmus+ projekten többek között erre kerestük a választ.

Egy ilyen környezetben az egyik legnagyobb segítség, hogy a figyelem és a türelem rész egyértelműen adott. Új emberekkel találkozni egy ilyen ismeretlen környezetben mindig plusz figyelmet igényel, és mivel a projekt céljai világosan ki vannak tűzve, az ember az izgalommal és a kíváncsisággal együtt egy jóadag türelmet is visz magával – sokszor anélkül, hogy ezt tudatosítaná magában. Ezáltal változik meg a gondolkodásmód – ami remélhetőleg velünk marad a projekt után is – amivel új nézőpontokból fedezhetjük fel a berögzült elképzeléseinket a hibázásról.

Nem a hiba teszi az embert

Az egy héten át tartó workshopok sorozata a legapróbb elemeire bontva közelítette meg ezt a kérdéskört. Látszólag összefüggés nélküli koncentrációs játékok világítottak rá a hibák különböző részeire, az ok-okozati viszonytól kezdve a hiba megértésén keresztül a hibák kezeléséig. Sokszor már egy-egy foglalkozás végén nyilvánvaló volt, de különösen a program végén körvonalazódott, mennyire kifizetődő lehet egy szemléletmód váltás.

Ha egy mondattal le kellene írnom, hogy mi is ez a szemléletmód, úgy fogalmaznám meg, hogy ’nem a hibáid határoznak meg, hanem hogy hogyan kezeled őket’. Megesik, hogy egy nyelvbotlás vagy egy apró figyelmetlenség megakaszt egy folyamatot, de ha a hibázó fél ezt a lehető legtermészetesebb módon reagálja le, nem zavar senkit sem. Máskor viszont az efféle figyelmetlenségek előbbre mozdították a szituációt – új lehetőségeket fedtek fel.

“EGY IDÉZET? AMI MEGTÖRI A SOROKAT” (GERI LÉCCI)

A projekt résztvevői igen csak széles skálán mozogtak az önbizalom és a hibázásra való hajlandóság tekintetében. Volt olyan, aki már kezdetben teljes nyugodtsággal kezdett bele a játékokba, és akadt olyan is, akinek szüksége volt néhány napra, hogy kényelmesen érezhesse magát a workshopok folyamán. Mindenki különböző módon viszonyult az improvizációhoz, de a projekt végén senki sem ódzkodott a gondolattól, hogy szerepeljen egy jelenetben, saját foglalkozást tartson, vagy egész egyszerűen csak kifejtse a véleményét egy játék tanulságaival kapcsolatban.

A miérteket nem sikerült megválaszolni, sőt, inkább az az elképzelés erősödött meg bennünk, hogy valószínűleg nem létezik egyöntetű válasz arra, hogy miért nem mernek az emberek improvizálni. Ez teljesen egyénfüggő, de az biztos, hogy a projekt végén legalább ötezer okkal alá tudtuk támasztani, miért érdemes elkezdeni önfeledten hibázni.

Török Bálint